Csoportos válásterápia: extelenítés felsőfokon

„Minden férfi ugyanolyan, csak kicsit más az arcuk, hogy meg lehessen őket különböztetni egymástól.”

Petra (Détár Enikő), Nikolett (Xantus Barbara) és Diana (Sztárek Andrea) három válófélben lévő középkorú nő. A szereplők közös sorstörténettel rendelkeznek, ami egy láthatatlan szálon köti össze őket. A közös bennük az, hogy mind a hárman válófélben vannak, kiszolgáltatottan, megalázva és megcsalva keresik a megoldást a problémájukra.

Ez a három nő a véletlennek – és egy asszisztensi hibának – köszönhetően ugyanarra az időpontra érkezik Dr. Hecc Adél pszichológusnőhöz, aki válásterapeutaként dolgozik. A doktornő honlapján az áll, hogy garantálja, hogy minden önértékelési –és párkapcsolati problémával érkező nőt 24 órán belül megszabadít a gondjaitól és kiutat mutat nekik abból a helyzetből, amelyből látszólag nincs menekvés.

Miután a doktornő nem akarja, hogy csorba essen a hírnevén, rögtönzésképp azzal az ötlettel áll elő, hogy csoportterápiát fog alkalmazni, hogy a három esetet egyszerre oldja meg.

A sikeres terápia első alappillére az úgynevezett „exfeltárás”, amikor is a vendégek feltárják a múltat és újra játszák azt különböző színpadi kellékek segítségével. A módszer célja az, hogy az események külső szemlélőjeként a nők belássák azokat a hibákat, amelyeket a kapcsolatuk során elkövettek.

Miközben Petra, Nikolett és Diana egyre inkább megnyílnak egymás előtt, úgy a férjeik is megérkeznek, tipikusabbnál tipikusabb személyiségeket felvonultatva a nézők előtt. Nikolett férje, János például egy igazi irányításmániás férfi, aki akkor érzi magát erősnek, ha olyan nő van mellette, aki soha nem ad hangot a véleményének, csak fényes divatkiegészítőként sétál mellette. De ott van például Diana, akit 20 év boldog házasság után csalt meg a férje egy fiatal lánnyal. Diana legnagyobb dilemmája az, hogy adjon-e újabb esélyt Dezsőnek, aki azóta is megszállottan szereti a feleségét.

A darab egyik legnagyobb tanulsága az, hogy igenis végig kell menni a gyógyulási folyamatok különböző stádiumain, és az, hogy a szív mindig késlekedik az agyhoz képest. A másik pedig az, hogy az igazi, mint olyan, nem létezik, viszont megtalálhatjuk azt az embert, aki azzá válhat a szemünkben.

Mindenesetre a darab nagyon szórakoztató volt, a közönség a nevetéstől végig a könnyeivel küszködött. Természetesen a vastaps sem maradt el, a nézők állva tapsoltak, kétszer is visszahívták a színészeket, akik végül a vörös függöny leengedésével tudtak elmenni készülni a következő előadásra.